Versek

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
                                               hűs tenyeredben.

Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű.

Lábadszára, mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze,
hasad mint a zafirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
szemed mint a kék halastó: arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra.

No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák;
már a szőlő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.

Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.

Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.

Parancsot adott, büszkét, szigorút:
 "Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"

Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.

Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.

Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.

S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.

Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.

Örvénylik, mint a víz árja,
százezer tölgy koronája;
fut a tajték, száll a hullám
egymillió makkfa csúcsán;
mint a tenger, a kerengő,
olyan ez a nyári erdő,
olyan tömött, olyan kemény,
elmehetnék a tetején.

Messze látok, de ameddig
látok, hullám emelkedik,
zölden, kéken, sárga színben
váltakoznak a fölszínen,
kicsik, nagyok, meg akkorák,
amilyet a tenger se vág;
áttetszőn, mint a zöld üveg,
ragyognak, mint üveghegyek.

Itt is, ott is az égre csap
a hullámhegy, de fönnmarad;
nem hull alá, mit siessen,
ráér, akár az úristen;
ezer év alatt egy centi,
az is elég lesüllyedni,
hogy aztán felkeljen újra,
amíg ura meg nem únja.

Viharzón is, hab a habon,
áll s ragyog a zöld nyugalom;
ilyen tenger, ez a tenger
való nékem, tele csenddel,
de tele mégis énekkel:
tele halállal-élettel;
alszanak mélyén a vadak,
mint iszapban a nagy halak.

Ága között, gallya alatt
iramlanak a madarak,
ki-kicsattannak belőle,
mint halak a levegőre,
csiccsennek, buknak le megint,
felettük sasmadár kering.
Emse, kani a csapáson,
legel a juh a tisztáson.

Tágas termek, mint mesékben
sorakoznak lent a mélyben;
tartják a szín boltozatját
oszlopokként ősi nagy fák,
nagy ritkásan egymás mellett
várnak tán egy fejedelmet.
Jártam bennük: tiszta tenger
fenekén járkáltam egyszer!

Külön világ, csoda-rejtő,
álomhazám ez az erdő:
Bakonyon át nem is oly rég
elérte az ország szélét,
azon túl a világ végét,
maga volt a végtelenség.
Szabad élet, makkoltatás –
itt volt a szépapám kanász.

Mint a multba, a sötétbe,
vágyom e zöld tenger-mélybe,
ős-elembe s üdvösségbe
tüdőt, testet bár cserélve.
Mindig uton a nyájával,
mint hajós a hajójával,
nyáron gatyás, télen subás,
itt volt apám apja juhász.

Unalmas órák Isten veletek,
Minek is tagadjam, újra szeretek.
Ti vagytok tanúim hulló falombok,
Ti akik álmosan reám hajoltok.
Mióta csak a gyönyört keresem,
Hű útitársam volt a szerelem.
Oh, miért nem szunnyad el az ifjú vér,
Egy szép kaland mindennél többet ér!
Találni nőt, ki mindent félredob,
Ha férfi csókot szűzi ajkára lop,
Ki van idő, mikor elfeled,
Hűséget, esküt, bűnt, szeretetet.
Mikor kihal a női öntudat,
Mikor a földön minden bűn szabad,
Mikor lehunyja tüzes szemeit,
Legszebb a nő, amikor vétkezik.
Így elmerülve a szokott helyen,
Ültem egy hamvas őszi éjjelen,
S mint kivel a démonok játszanak,
Elém áll egy karcsú nő alak.
Szűz ajkain az élet mosolya,
Szebbet a földön nem láttam soha!
Hajlongó fürtjein, dacos fején,
Végigszaladt a komor esti fény.
S ahogy lefut hullámos derekán,
Incselkedőn veti a fényt reám.
Oh boldog ösztön, amely arra vitt,
Szellős lepel takarja vállait.
De itt is, ott is átvillan merészen,
Amit a fátyol nem takar egészen.
A fodrokat egy öv karolja át,
Minőt a földön mindenki lát,
Díszítik ragyogó ékkövek,
Soha nem láttam díszesebb övet,
Soha bájosabb női alakot.
Akiért oly nyugtalan vagyok!
Látom a nőt, de hinni nem merem,
Nem játszik-e káprázat velem?
Nem a szellő csúf játéka ez,
Egy pillanat, aztán vége lesz!?
De nem, - a lombok alján átsuhan,
S oly ismerősen üdvözöl: Uram...
Hiszi, hogy Önnek arcán olvasom,
Mi háborog szívében oly nagyon!?
De nem vagyok kegyetlen tudja meg,
Az öv két részre osztja testemet.
Az egyik részre Önnek joga van,
Amelyik felét Ön akarja Uram!
Ki tudja, Önnek igézőbb lehet,
A karcsú test az öv felett,
De kérhet tőlem olcsóbb vágyakat,
Akarja-e a részt az öv alatt?
Így szól a nő, s ravaszul mosolyog,
A szörnyű tréfa sikerülni fog.
Oh melyiket válasszam, melyiket.
Vigye az ördög mind az öveket!
Eddig sose volt velük bajom,
Mit tudom én melyiket akarom!
Akarjam-e a részt az öv felett,
Játsszam a szentet, amikor nem lehet?
S amikor végre alkalom akad,
S tudom mi rejlik lenn az öv alatt?
Ne legyek ember, amikor élhetek?
Oh nincs miért haboznom.
Választani az alsó részt fogom!
De hát a felső részt elfeledem?
Nem ég-e bennem szűzi szerelem?
Alacsony gyönyörnél egyebet
E durva szív még sosem szeretett?
Fenn csókra nyílik a tüzes női ajk,
Lenn állati csak a szerelem
Fenti, mint az égbolt tiszta, végtelen,
Azok az édes bús sóhajok,
Azok a lágyan ölelő karok,
Az éjbe mártott női szemek,
A csillagoknál szebben fénylenek.
Én egy tiszta nő szívét keresem,
Ma győzni fog a tiszta szerelem.
Szép ismeretlen, válaszom helyett
Fogadja hódolattal a szívemet.
Oh, mért nem súgja Önnek semmi sem,
Mi iszonyú nehéz a küzdelem?
Ha mindkettő egyforma szép:
Az aranyos nap és a holdas éj,
Ki dönti el, mi lehet pirosabb
A hajnal csókja vagy az alkonyat?
Választottam, mint férfi szabadon,
Csupán egy rövid óhaj az egész,
Legyen enyém az öv feletti rész!
Ah, -szól a lány, - alig hihetem
Nem vonja vissza szavát hirtelen?
Ön férfi. És e válasznál marad?
Nem akarja a részt az öv alatt?
E válasszal valóban meglepett!
Van hát a földön szűzi szerelem,
Nem veszett ki hát a dicső férfi nem!?
Férfi, ki még a női szívre ad,
Aki becsüli a tiszta vágyakat,
-Uram, Ön is ilyen férfi lehet,
Minden, -minden az Öné az öv felett.
És kacag a tréfán és irul-pirul,
S leomlik a fátyol a vállairól.
Karcsú derekán az övet lecsatolja.
S reálép mosolyogva.

Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.
Hófehér szoknyája alján piros fodor libegett.
A kertalji sövény mögött, mikor este útra kel,
cicázik a Hold a ködben, az ég fellegeivel.

Jön a legény, megbiccenti fürtös fejét, úgy köszön:
"Ég veled, kis boldogságom! - mert én mással esküszöm."
Holtfehér lesz, s mint a harmat, oly hideg a szép leány,
mérges kígyóként gyürűzik hajfonatja a nyakán.

"Nem akarlak megbántani, ó, te kékszemű legény.
Éppen jöttem, hogy megmondjam: bizony máshoz megyek én!"
S szól a harang... nem imára - esküvőre hívogat,
megy a násznép a szekéren, de hang nélkül hajtanak.

Nem a kakukk panaszkodik, Tánya anyja sírdogál.
Halántékán mély seb tátong: fekszik a lány halva már.
Koszorúként homlokára vére száradt, cseppre csepp...
Tánya szép volt, a faluban senki sem volt nála szebb.

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?